Volt egyszer egy március elseje...

Ez a nap nagyon különleges volt, és egy barátomnak megígértem, hogy összeírom az aznapi eseményeket.
Kezdjük az elejénél.
Még előző nap (február 29-én), úgy terveztem, hogy elsején korán felkelek és jegyzőkönyvet írok, mivel csak déltől kezdődne az első órám. 9:40 körül csörgött a telefonom. Az egyik csoport társam hívott, hogy tudnék-e segíteni neki a jegyzőkönyvben. Hideg zuhanyként ért mikor ráébredtem, hogy elaludtam és még hozzá sem kezdtem a jegyzőkönyvemhez. Gyorsan kipattantam az ágyból és siettem a konyhába valami kaja után nézni. Találtam is egy csomag virslit, ami pont alkalmasnak látszott arra, hogy reggeli gyanánt elfogyasszam. A zacskóját szépen kilyukasztottam (és végre nem vágtam el az ujjamat ezen metódus közben), majd a mikróba helyeztem, két percre tettem be, gondoltam az pont elegendő lesz ahhoz, hogy ehető hőmérsékletűvé melegedjen. Még nem telt le a két perc mikor óriási pukkanásra lettem figyelmes a konyha irányából. Na vajon mi történt? A virsli természetesen felrobbant a saját zsákján belül. Gyönyörű látvány volt, de az éhségem nem ismert esztétikai határokat, így a még menthető részeket némi ketchup társaságában elfogyasztottam. Következett a fürdőszobai attrakció. Egész jól ment minden, míg a hajszárítás részhez nem érkeztem. Két percig szárítgattam a hajam, mikor a jó kis hajszárítóm kikapcsolt és nem volt halandó bekapcsolni utána, mivel már erőteljes késésben voltam a kötelező laboromról, ezért nem kerestem másik hajszárítót inkább ugrottam tovább a következő feladatomra.
A világvége évének harmadik hónapjának első napján a déli harangszót követő hetedik órától Kohlenbrenner (másodéves) Szakestélyt tartottunk. Ezen indokból valami szép fehér felsőt kellett kerítenem a Grubenem alá. Sajnos vasalt állapotú blúzt nem leletem, ezért legádázabb ellenségemmel kellet barátkoznom a vasalóval. Szépen előkészítettem a terepet: felállítottam a szörfdeszkát (vasalódeszkát), bedugtam a vasalót a konnektorba és elhelyeztem a számára kialakított helyen a vasalódeszkán, majd elforgattam a tekerentyűjét, hogy melegedjék. Először nem akart világítani rajta a melegedést mutató lámpa, de csak bekapcsolt némi szépen nézés után. A telefonom megint megcsördült. Megint egy csoporttársam volt a jegyzőkönyvvel kapcsolatban, megosztottam vele tudásom pár morzsáját(csak amire kíváncsi volt), mikor már elköszöntünk egészen érdekes szagot éreztem és ahogy megfordultam egy füstöt okádó szörnyeteggel találtam szemben magam. A vasaló önmagából kikelve próbált az életemre törni, de nem sikerült, mert azonmód ugrottam a konnektorhoz és kitéptem a vasaló zsinórját. Még egy percig elfüstölgött magának, így a szobámat kellemes illattal telítette.Gyorsan ablakot nyitottam, de az illatot még másnap is éreztem. Ezek után volt egy gyűrött felsőm, egy füstös szobám, és némi vizes hajam, pedig már 2 perce el kellett volna indulnom. Gyorsan túrtam a szekrényem "nyári részlegében" pár fehér felsőt magamra kaptam őket, összepakoltam és nekivágtam az útnak. Ekkor már biztos voltam benne, hogy nem kellene folytatni utamat, de a laborgyakorlatról való hiányzás nem megengedett, és a gyakorlat nem pótolható. Futottam a villamoshoz, de futás közben a szatyrom füle megunta a terhelést és elgyengült. Szóval a cuccaimat ölbe kapva futottam tovább. A menetfelszerelésem egy hátizsákból, egy öltönyzsákból(amiben a grubenem rejtőzött), és egy szakadt fülű nagyobb méretű szatyorból állt. Szerencsémre a villamoson találtam ülőhelyet és némileg rendezni tudtam a csomagjaimat, illetve egy ügyes telefonnal új szatyrot is intézem magamnak az egyetemre.
A laborba sikeresen megérkeztem, bár egy picit már kapkodni kellet a lábaimat és szélesen mosolyogni, hogy ne haragudjanak a késésért. Mikor helyet foglaltam gondoltam begombolom az 1/2-es ujjú felsőm karján a gombot, hogy ne lógjon csak úgy. Mikor ehhez lejjebb húztam a felsőm ujját, az szintén biztos nagyon fáradt volt már, ezért leszakadt a fele. Nagyon boldog voltam, mert így az vehettem le, de az alatta lévő felsőm kissé átlátszó volt, és reggel nem találtam, csak egy fekete melltartót, így ez nagyszerűen áttetszett. Szerencsére volt nálam köpeny, így hamar megoldottam a problémát. Óra utáni lyukasban(amit magamnak generáltam) elkezdhettem a jegyzőkönyvem megírását, de a fejem úgy elkezdett hasogatni, hogy gyógyszert kellet szereznem, különben nem bírtam volna ki az a maradék kis időt. Jó sok folyadékot fogyasztottam ezért kénytelen-kelletlen meg kellett látogatnom a könyvtár mosdóját. Természetesen sikerült azt kiválasztanom elsőre aminek nem volt jó a víztartálya és egyszerre kb., csak egy deciliternyi öblítőfolyadékot volt képes kiengedni magából. Később a szakestélyre való átöltözéshez először azt a WC-t választottam, amelyiknek rossz volt a zárja.
A szakestre menet már nem adódott csak egy kisebb problémám, de azt hamar megoldottuk. Az egyik srác nem akart beengedni, mert elvileg nap közben én többször beszóltam neki (galád rágalom, és sohasem tennék ilyet), de szerencsére a másik srác volt olyan kedves és beengedett. Bent csupán 160 szék volt, de én hősiesen kiválasztottam egy olyat, melynek a háttámlája nem volt rendesen rögzítve. Daloskönyvet a szakestre nem hoztam magammal, ezért kaptam kölcsönbe egyet. Mikor a szakest utolsó nótája felcsendült, akkor otthagytam az asztalon ezt a bársonyborítású szépséget, és mire visszatértem egy folt éktelenkedett rajta. A gazdája ezt nem vette zokon, de én azért hazahoztam kitisztítani(ami március 2-án) sikerült is. Hazafelé először a 29-es busz nem akart minket felvenni, de csak sikerült meggyőznie önmagát arról, hogy mi bizony fel akarunk rá szállni, és nem fogunk problémát okozni. Az út egészen nyugisan telt, kivéve azokat a pillanatokat, mikor egyik igen visszahúzódó, szerény és udvarias csoporttársam épp ordibálós hangulatába nem került a szakestély végén felszolgált krampampulitól. Természetesen, mire az Újgyőri főtérre érkeztünk, a villamos- és a busz-közközlekedés nem a mi oldalunkon állt. Az utolsó busz már elment, a következő villamos pedig nagyon sokára ért volna oda, de ekkor jött egy 21-es(Kiliánig közlekedik), szóval ezzel elmentünk, hogy legalább a "számozott utcákat" kikerüljük. A Kiliánnál az egyik lány lecsatlakozott és már csak szelíd, bár enyhén ittas csoporttársammal folytattunk tovább utunkat. Ahogy ballagtunk a Zenta utcánál villamos zajra lettünk figyelmesek. Szememben felcsillant a fény, hogy talán innentől már nem kell ennyi cuccal hazasétálnom. Megálltunk a villamosmegállóban és vártunk türelemmel. Mikor a villamos látótávolságon belül ért...hát milyen tábla volt rajta??? PRÓBAJÁRAT.... Tehát hiába a remény, mégis haza kellett sétálnom...
Mire hazaértem pont éjfél lett, így a március elsejének is vége lett.